5. fejezet

5. Fejezet

A szülinapom reggelén semmivel sem éreztem magam máshogy, mint egy nappal ezelőtt, tizenhat évesen. Valószínűleg nem lettem se okosabb, se szebb, se magasabb. De azért ez mégiscsak az én napom volt, és készen álltam rá, hogy Lucyval ma este elfelejtsünk mindent és mindenkit csak és kizárólag a szórakozás maradjon. Amint magamra kaptam egy barackszínű pulcsit, kisétáltam a szobámból. Már a lépcső legtetejéről éreztem a gofri illatot. Nagyis csak és kizárólag a szülinapomkor volt hajlandó gofrit vagy palacsintát sütni, és tejszínhabot, juharszirupot, meg hasonló egészségtelen dolgot tenni az asztalra. Ezért a szülinapomat már majdhogynem jobban szerettem mint a karácsonyt. De azért nem, itt még nem tartunk. A karácsony a legjobb ünnep és kész.

- Mhhmm ez nagyon finomnak tűnik Nagyi. – szagoltam bele a levegőbe, amint beléptem a konyhába. 

- Jó reggelt! – mosolygott rám a nagymamám és az asztal közepére tett egy tányért, amin toronymagasan állt a csokidarabos gofri. Körülnéztem az asztalon. Egy tálkában vanília puding, mellette eper és málnalekvár, kicsit odébb a juharszirup, csoki öntet és tejszínhab. Ohh melyikkel is kezdjem? Nehéz döntés. Talán először lekéne öntenem egy kis juharsziruppal, majd vanília pudingot kellene rá öntenem. Aztán egy kis málna lekvárt. Rá tejszínhabot és egy kis csoki öntetet. Igen, ez lesz az. Nagyi fejcsóválva figyelte, ahogy a gofrit megpakolom az asztalon lévő finomságokkal.

- Tudod Piper, nem kell mindent egyszerre rátenned. Azért van itt ennyi gofri, hogy mindegyikkel kipróbálhasd.

- De hát így a leghíínoabb. – válaszoltam tele szájjal, nem túl nőiesen. Élveztem, ahogy a vaníliaöntet keveredik a málna lekvárral, és az összes többi íz a számban egy hatalmas, édes, finom masszává alakul. Vagyis szerintem finom. Nagyi szemében leginkább az undort láttam. Aztán újra megcsóválta a fejét és leült velem szemben az asztalra.

- A torta meg az ajándékok természetesen este lesznek, majd amikor Lucy is itt lesz.

- Oké. – bólintottam és egy újabb nagy adag, lucskos, szirupos szeletet szúrtam a villámra.

- Utána hova is mentek?

- Nem tudom. – vontam vállat. – Lucy mondta hogy ez lesz egy buli. Valamelyik nap mondta is a hely nevét, de elfelejtettem. – három és fél megpakolt gofri kellett ahhoz, hogy jóllakottnak érezhessem magam. Elégedetten simítottam a kezemet a hasamra.

- Köszi Nagyi, ez isteni volt. – mondtam, de Nagyi csak fölállt, bement valamiért a nappaliba, majd visszajött.

- Bár este adjuk az ajándékokat, úgy gondoltam egy előajándékot már most reggel megkaphatsz. – mondta, én pedig izgatottan felültem a széken, ahol eddig hátradőlve emésztgettem a kiadós reggelimet. Nagyi, egy régies kinézetű, fém dobozkát nyújtott felém.

- Boldog szülinapot!

- Köszönöm. – válaszoltam, bár még nem tudtam mit rejthet az apró doboz. Felnyitottam a fedelét és megláttam benne egy ezüstláncon lógó, ovális alakú ezüst medált. Felemeltem a láncot, és elbűvölve néztem a medálra, amibe elegáns formák és vonalak voltak karcolva díszítésként.

- Nyisd ki. – mondta Nagyi, én pedig úgy tettem. A medál belsejében mindkét oldalon egy – egy fénykép volt. A baloldalon egy férfi, a jobb oldalon egy nő portréja állt. Az anyukám és az apukám. Anya gyönyörű, ezer wattos mosolya világított, apa zölden villanó szeme csillogott a képen. Könny szökött a szemembe és Nagyira mosolyogtam.

- Segítesz feltenni?

- Persze. – jött oda, én pedig megfordultam, hogy a nyakamra kapcsolhassa a nyakláncot. Megérintettem a medált, ami hideg volt, ahogy a bőrömhöz ért. Bár nem ismertem őket, mégis hiányoztak. Minden egyes nap.

***

Ahogy a tálcámra néztem, gondolatban felidéztem a Nagyi által készített csodás reggelit. Undorodva eltoltam a tálcámat. A barna trutyi a tálban, minden csak nem főzelék. Kedvem lett volna bevinni a kémia laborba, hogy megvizsgáljam, vajon milyen a szerkezeti felépítése, és élnek e benne apró mikroszkopikus állatkák.

- Azért remélem az én ajándékom is tetszeni fog. – szólalt meg Lucy, körülbelül hatvanhetedszerre, miután megmutattam neki a Nagyitól kapott medálomat.

- Egészen biztos vagyok benn. – válaszoltam.

- Rendben, de azért ne faggass, mert úgysem mondom el.

- Nem faggattalak. – ráztam a fejem mosolyogva, de Lucy erre már semmit sem mondott. Helyette nagyot sóhajtott. Ránéztem, ám ő nem engem nézett. Követtem a tekintetét. Liam Penxington épp akkor ért be a menzára, a falkája többi tagjával. Vagyis a kosárcsapattal.

- Mond Luce, hogy haladsz a terveddel?

- Alakul. – válaszolta.

- Tényleg? Beszéltél is már vele?

- Igen. Mi több, el is hívtam a bálra. És igent mondott. – erre a szemöldököm egészen a plafonig szökött. – Gondolatban. – tette hozzá, az arcom láttán. – De elhiheted, gondolatban nagyon is velem akart jönni a bálba.

- Milyen klassz lenne, ha a valóságban is veled akarna menni, hm?

- Olyan genyó vagy! – villant rám a szeme és barna trutyival megrakott műanyagkanállal felém mutatott.

- Most miért, én csak azt mondom, hogy...

- Hogy van Damien? – vágott a szavamba.

- Honnan tudjam?

- Nem hívott még el a bálba?

- Lucy állj le, mondtam hogy nem akarok vele menni a bálba. És ő sem akar velem. Sőt, ami azt illeti, ha egyáltalán eljön a bálba – amit egyébként kétlek, mert eddig egy közösségi programon sem láttam részt venni – akkor a partnere Kacey Leroy lesz.

- Kacey? Az a parti-ribi? – fintorgott Lucy, én pedig bólintottam. – Hát jó. Akkor majd találunk neked valaki mást. – vont vállat. Tökmindegy. Egyedül is elmegyek a bálba, nem érdekel, hogy lesz e partnerem. Az egyetlen ami izgalomba hoz ezzel kapcsolatban, hogy végre fölhúzhatok egy igazi, régies stílusú báli ruhát. Amit még mindig nem sikerült kiválasztanom. Így amikor hazaértem, leültem a laptopom elé, megnyitottam az Ebayt, és eldöntöttem, hogy addig nem állok föl az ágyról, amíg ki nem választottam. Végül körülbelül huszonöt ruhát tettem be a „kívánság listára' amiből utána egyenként szelektáltam, egészen addig, amíg kettő nem maradt. Az egyik darab, a dekoltázsánál és a szoknya szegélyénél gyönyörű csipke hímzésű volt, ám hosszú uszálya ellenére, nagyon modernnek nézett ki, ugyanis nem volt meg benne az a puffos alsó szoknya, inkább olyan volt, mintha a ruha piros folyóként folyna le a modell lányon a képen. Gyönyörű darab volt, én mégis inkább a másikat választottam. Ujjatlan, szívkivágású. Semmi csipke, vagy strassz. Hosszú, enyhén puffos alsó szoknya. Egyszerű, de tökéletes. Meg is van a választottam. És jóval olcsóbb, mint amennyit a Nagyi megengedett költségvetési keretnek. Ezért jó az Ebay. Ám mivel valószínűleg rajtam kívül senki nem mer innen rendelni báli ruhát, helyette inkább mindenki a város környékén lévő butikokban keres megfelelő ruhát, ezért remélhetőleg egyedül leszek a választásommal. Még pár másodpercig néztem a ruháról a képet, és elképzeltem, ahogy bevonulok az iskolába benne, aztán kopogtattak az ajtón. Ránéztem az órára. Negyed nyolc. Ejha! Akkor jó sokáig tartott míg kiválasztottam a ruhát.

- Nyitom! – kiabáltam le, és lesiettem a lépcsőn, hogy kinyissam az ajtót Lucynak. – Minek hoztál ennyi cuccot? Nálad alszunk. – mondtam, ránézve a kezében lévő sporttáskára.

- De itt készülődünk el. Nem?

- Ja, de. Elfelejtettem. – mondtam és becsuktam az ajtót Lucy után. A szülinapom ünneplése mindig a következő képpen zajlott: Lucy este átjön, elfújom a gyertyát a tortákon, ajándék osztás, majd Lucy és én az arra az estére kitalált programunknak kezdünk neki. Ami mindig változó. Volt hogy egyszer éjszakai fürdőzésre mentünk a közeli fürdőházba, vagy moziba ültünk. De olyan is volt, amikor csak itthon maradtunk és filmet néztünk. Most viszont, bulizni megyünk, aminek kifejezetten örültem. Nem vagyok egy nagy bulizós típus, de azt elismerem, hogy néha pontosan egy jó buli az, amire szüksége van az embernek. A hangos zenével, az alkohollal és a tánccal együtt. Úgy ahogy van, az egész csomag. És ha már a csomagoknál tatunk. Nagyitól természetesen megkaptam a szokásos könyv adagomat is. Mindig egy listára írom föl a könyvkívánságaimat, amiből ő választ hogy melyiket veszi meg nekem. Így meglepetés lesz, de mégis tudni fogom, hogy biztosan jót választ. És egy újabb kis dobozt is kaptam tőle, amiben ásványok voltak. Gyönyörű, csillogó, színes ásványok.

- A gyűjteményedbe. – mondta Nagyi, én pedig vigyorogva néztem a kövecskéket. Imádtam az ásványokat. Mindegyiknek megvolt a maga „varázsereje". Volt amelyik különböző betegségeket gyógyított, más pedig a lélek dolgaiban segített. Lucy nem hitt benne, de azért nem szólt semmit, amikor néha napján meglátott, kezemben egy egy Akvamarinnal matek dolgozat előtt, hogy érthetőséget sugározzon belém.

- Én jövök! – jelentette be Lucy és kivett a sporttáskájából egy akkora dobozt, hogy nem is értettem hogy fért el a táskában. Magam elé vettem a fehér dobozt, és elkezdtem kibontogatni a hatalmas, pbordó masnit. Lucy izgatottan tördelte a kezeit. Levettem a doboz tetejét, és megláttam benne, egy vérvörös, bársony anyagot. Kíváncsian kiemeltem a dobozból, mire az anyag vége egészen a földig hullott.

- Tudod, egészen biztos voltam benne, hogy piros ruhát fogsz választani, és valljuk be, a téli kabátod nem passzolt volna össze a báli ruháddal, még annak ellenére sem, hogy az is piros, ezért amikor megláttam ezt, teljesen véletlenül, muszáj volt megvennem. – magyarázta lelkesen Lucy. – Ugyanis épp a nővéremet kísértem el, aki a ruhámhoz akart valami anyagot gyűjteni, amikor megláttam a boltban ezt a köpenyt, és egyből rád gondoltam. Ez tökéletes lesz a ruhádhoz, bár megjegyzem még mindig nem küldted át, hogy végül melyiket választottad. – hadarta. Lucy nővére divattervezőnek készül és tényleg csodás darabokat készít. Épp ezért nem is engedte Lucynak, hogy az eredeti terv szerint rendeljen ruhát, amikor ő is megtudja varrni. Így az eredeti munkáját félretéve, nekiállt a kishúga ruhájának megvarrásához. Az enyémet azonban már nem tudta elvállalni, hiszen Lucy ruhájára is épphogy van idő a bálig. A köpenyt a hátamra terítettem, és a selyemszalaggal megkötöttem a nyakamnál, majd a csuklyát a fejemre tettem.

- Látod, én megmondtam! Csodálatos. Tudtam, hogy illik hozzád.- A tükörképemre bámultam. Valóban illett hozzám, és valóban csodálatos volt. Csakhogy ahogy magamra néztem a tükörben, egy valamire tudtam gondolni. Beugrott Damien sárgán világító szeme, és hogy úgy néztem ki, mint... mint Piroska.

***

Miután végre elkészültünk – ami elég sokéig tartott, ugyanis miután bekapcsoltuk a Spotifyon a „Girlsnight" albumot, az énekesekkel együtt énekeltük a szöveget, ez pedig lelassította az öltözködést. Végülis nem vittünk semmit túlzásba. Lucy egy kék felsőt viselt sima fekete szoknyával, én pedig egy egyszerű fekete egyberészes ruhát húztam, fekete harisnyával – mert azért már hűvös van – a hajamat pedig kiengedtem és nagy loknikba csavartam a hajsütővassal. Mivel kivételesen a fekete bőrdzsekimet húztam fel, az egyetlen dolog ami piros volt rajtam, az a rúzsom. Na nem mintha mentegetőznöm kellene. Kit érdekel Damien, és hogy Piroskának hív? Nyilvánvalóan nem képes megjegyezni a nevemet, na és? Ez az este különben sem róla szól. Hanem rólam. És Lucyról. Senki másról. Ahogy beértünk a helyre, egyből jobb hangulatom lett. Elfelejtettem Damient, és a sárga szemeit. Élveztem, ahogy a zenétől dübörög a bensőm. Élveztem a színes fényeket, és a ritmusra rángatózó emberek látványát a táncparketten.

- Gyere üljünk le valahova. – mondta Lucy és elhúzott egy boxig. A válltáskájából kivett egy vizes palackot, amiben látszólag narancslé volt. A bárban mindenki tudta, hogy a kiskorúak így rúgnak be, vagy megkérnek valakit, hogy vegyen nekik a pultnál valami piát. Sok bárba be sem engednek annyi időseket mint mi, de természetesen a korosztályunk nagyon kreatív ez ügyben, kilométerekről megérzik a kiskapukat, hogy hogyan és hol érhetik el a kívánt helyzetet. Nem szolgáltak volna ki minket a pultnál, de szerencsére azt hagyták – mint mindenki másnak – hogy magunk oldjuk meg hogy rúgunk be. Nekik csak az volt a lényeg, hogy kifizessük a belépőt, érezzük jól magunkat, és ajánljuk másoknak a helyet.

- Szülinaposé az elsőbbség. – adta nekem a palackot Lucy, én pedig meghúztam az üveget és nagyokat kortyoltam belőle. Bizony, hogy vodka. Nem is akármennyi. Lucynak semmi érzéke nincs az italkeveréshez. Vissza adtam neki a palackot, mire ő is meghúzta. Amikor elfogyott az utolsó csepp is, elég bátorságunk lett ahhoz, hogy találjunk két balekot, akik hajlandóak meghívni minket egy tequilára. Persze cserébe muszáj volt táncolnunk velük, aztán „csak pár másodpercre" kimentünk a mosdóba.

- Gondolod, hogy elég ha tíz percig maradunk? – fordultam Lucyhoz.

- Persze, annyi ember van kint, hogy ha akár nem is akartuk volna lerázni őket, visszafelé valószínűleg úgysem találnánk meg őket. – bólintottam és pislogtam párat. Éreztem, hogy az az ital mennyiség, amit bevittünk már nagyon is kezd hatni. A mosdókagylóból hirtelen kettő lett, aztán újra egy.

- Visszamegyünk táncolni? – fordultam Lucyhoz, amint úgy ítéltem meg, hogy elég idő telt el. Bólintott és visszaverekedtük magunkat a tömegen keresztül a táncparkettre. Lucynak igaza volt: sehol nem láttuk a korábbi két fiút, akiket nagyon gonosz módon csak rávettünk, hogy fizessenek nekünk egy tequilát. Najó kettőt. De hát istenem. A pasik dőlnek be újra és újra ennek a trükknek. A DJ egész jó volt. Nem szeretem a disco zenéket de ő ügyesen keverte a különböző műfajokat, tényleg lehetett rá táncolni. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, amikor – éppen mikor a refrénnél megfordultam, hogy Lucyval szemben álljak, - megláttam egy csuklyás alakot. Bármennyire szédültem, a járásáról felismertem Damient.

- Luce, mindjárt jövök jó? Kimegyek a mosdóba. – kiabáltam túl a zenét, Lucy pedig bólogatott, anélkül hogy abbahagyta volna a zene ütemére való ugrálást. Megkerültem és átverekedtem magam a tömegen abba az irányba, ahol Damient láttam. Fiatalok beszélgettek, nevettek és ittak, de Damiennek nyoma sem volt. Lehet hogy képzelődöm. Talán. A tequila mindig is túl nagy hatással volt rám. Ám az még rendben van hogy képzelődöm. Na de Damienről? Ennek nincs semmi értelme. Hacsak nem... nem. Nem! Nem érzek iránta semmit, csakis közönyt. Meg talán némi bosszúságot. Vissza gondoltam a malacos incidensre. Igen, bosszúságot határozottan érzek. Aztán eszembe jutott a sötét erdő és az ijesztő mosolya. Oké, akkor egy kis félelmet is érzek. Tehát közöny, bosszúság és félelem. Egyik se túl pozitív. Sarkon fordultam és vissza akartam menni a táncparkettre. Ám valaki az utamat állta.

- Úgy látom egyedül vagy bogaram. Meghívhatlak egy italra? – az ismeretlen férfi egy megnyerő mosolyt villantott. Idősebbnek tűnt nálam, egészen biztos voltam benne, hogy a húszas éveiben jár. Halvány kék ingét mindkét könyökéig feltűrte, a felső két gombot nem kapcsolta be. Egyetlen itallal nincs semmi baj. Pláne ha meghívnak rá.

- Persze, miért ne? – álltam meg és szelíden rámosolyogtam.

- Nagyszerű. Mit kérsz? Á! várj, inkább kitalálom. – mondta és összeszűkített szemmel méregetett, mintha az arcomról tudná kiolvasni, mi a kedvenc italom. – Pina Colada. – mondta végül magabiztosan. Utálom a Pina Coladat. De jóképű fiú volt és nem akartam zavarba hozni. Majd maximum nem iszom meg az egészet.

- Az jó lesz köszi. – mosolyogtam. A srác rendelt, és mikor a mixer a pultra tette az italt, újra rám mosolygott és megszólalt.

- Milyen szép nyakláncod van. – mutatott a medálomra, én pedig automatikusan lenéztem. Hát igen, tényleg szép volt. A kezembe fogtam és mire fölnéztem, a srác már felém nyújtotta a poharat.

- Köszi, ajándék volt. Ma van a szülinapom.

- Boldog szülinapot! – mondta fülig érő mosollyal és valami furcsa villant meg a szemében. Elvettem a poharat tőle, és a számhoz emeltem. Csupán tized másodpercek választottak el attól, hogy a folyadék lefolyjon a torkomon, amikor valaki szó szerint kiütötte a poharat a kezemből, ami a földön landolt és apró darabokra tört. Elképedve néztem fel, magam mellett pedig megláttam Damient.

- Elment az eszed? – emeltem fel a hangomat.

- Megnyugodhatsz Piroska, hogy kettőnk közül én vagyok az akinek nem ment el az esze. Drog volt benne. – mondta és gyilkos tekintettel nézett az előttem álló ismeretlen srácra. Kikerekedett szemekkel ránéztem.

- Elmentek otthonról haver? – kérdezte Damientől.

- Nem hiszem, hogy egy nőt csak úgy lehet levenni a lábáról ha bedrogozod. – válaszolta Damien, halk, de nagyon is figyelmeztető hangon.

- Nézd, nem tudom honnan szedted ezt a marhaságot, de ha te is kiszemelted a kicsikét gyorsabbnak kellett volna lenned. – erre Damien kárörvendően felhorkant, majd hátrapillantott, hogy végignézzen rajtam.

- Ha kiszemeltem volna magamnak, nem kellene semmilyen trükkhöz folyamodnom. – vetett oda majd karon ragadott, és elhúzott.

- Hé! – mondtam, a szorítását megérezve.

- Ki mondta, hogy csak úgy elviheted a hölgyikét? - lépett előre Mr. Pina Colada és Damien vállára tette a kezét, hogy visszatartsa. Hiba volt. Damian megfordult, és azzal a lendülettel behúzott egyet a srácnak, aki ettől neki esett a pultnak. A mixerek ránk néztek, sőt, mindenki minket bámult. Pár másodperc múlva pedig meg is jelent két kidobó és megragadták a karunkat, majd Damiennel együtt kifelé tuszkoltak. Mondjuk azt egyáltalán nem értettem, a másik srácot miért nem kísérte ki senki, főleg hogy az egész miatta volt, de mindegy.

- Na ki innen! – mondta nekünk a nagyobb, idősebb férfi.

- Én is ezt mondom. – mondta Damien, gondolom nekem címezve a mondatot. Hirtelen eszembe jutott Lucy.

- Várjon csak! Nekem azonnal vissza kell mennem!

- Nem lehet. – mondta szigorúan a nagydarab.

- Na de... miért? Én voltam az aki verekedett. – mondtam, aztán végiggondoltam a szavaimat. – Mármint nem. Nem én voltam az aki verekedett, pont ez a bélyeg. Mármint a lényeg. Értik... - a két kidobó furán összenéztek, majd újra rám, vizslató szemekkel. – áá.. mindegy. Vissza kell mennem, benn van a barátnőm és nem tudja, hogy kijöttem.

- Pech.

- Miért nem mehetek vissza, de most komolyan?

- Te provokáltad a verekedést.

- Hogy mi? Én aztán nem provokáltam senkit, maga... - erre felvonta az egyik szemöldökét és érdeklődve hallgatott. Nem fejeztem be a mondatot. Ha sértegetem, azzal csak fát dobok a tűzre.

- Na jó. Tudja mit? – mentem közelebb. – Ma van az én... - elbotlottam valamiben, és el is estem volna, ha Damien oldalról nem kap el. Furcsán néztem rá, nem értettem, hogy lehetnek valakinek ilyen gyors reflexei, de aztán újra a kidobóra irányítottam a figyelmemet.

- Szóval ma van az én szülinapom. És szeretnék bemenni. – a kidobó egy ideig nézett, majd megszólalt:

- Rendben, ha mutatsz egy személyit, bemehetsz.

- Ugye csak viccel? - vagy egy tucat kiskorú van odabent.

- Kislány, úgy nézek ki mint aki viccel? – Hajolt közelebb a férfi. – Egyébként meg ahogy elnézlek, épp ideje lenne, hogy hazamenj. A dühproblémás barátoddal együtt.

- Ő nem a barátom! – ellenkeztem hevesen, de a két kidobót nem érdekelte. Bekellett látnom, hogy nem fognak beengedni. Hosszasan kifújtam a levegőt. – Rendben van. A barátnőmet Lucynak hívják, és körülbelül ilyen magas – emeltem a kezem magam mellett a fejem fölé. – hosszú fekete haja van, és valószínűleg kifog jönni engem majd megkeresni , és majdnem biztos, hogy maguktól is megfogja kérdezni, hogy láttak e. – A jobb oldali, fiatalabb kidobóra néztem. Magas, izmos testalkat, szőke haj, szépen ívelt száj. Épp Lucy esete. – Tőled legalábbis biztosan. – tettem hozzá. – Megmondanád neki, hogy nem engedtetek be, és ezért valahogy haza kell jutnom? - A fiatal kidobó lazán bólintott. Még egy utolsó, gyilkos pillantást küldtem az idősebbiknek, majd megfordultam és elindultam.

- Hogy akarsz hazajutni? –kérdezte Damien, aki természetesen követett.

- Ami azt illeti, fogalmam sincs. Ugyanis miattad kizártak a bárból.

- Hogy mivan? Épp most mentettelek meg.

- Megmentettél? – kérdeztem vissza, és megint majdnem felbuktam valamiben. Fene már ebbe a talajba!

- Miért mit gondolsz, hogy azért drogozott be a srác, hogy beszélgessen veled?

- Egyáltalán honnan veszed, hogy drog volt benne?

- Onnan, hogy láttam ahogy beletesz egy kis zacskó fehér port, amikor te nem figyeltél. Nem hiszem hogy kristály cukor volt. – hirtelen megtorpantam és ránéztem.

- Nem képzelődtem, tényleg ott voltál! Mi ez a mánia nálad, hogy folyton előbukkansz a semmiből, aztán egy csettintésre eltűnsz?

- Mivan? – kérdezett vissza, mint aki tényleg nem érti amit mondok.

- Mint aznap este az erdőben is. Csak úgy megjelentél, aztán eltűntél! És tudom, hogy azt mondtad csak azért voltál ott, hogy rövidítsd az utat, de tudod mit? Nem hiszek neked. – böktem felé a mutató ujjamat. Hirtelen nagyon is magabiztosnak éreztem magamat. – Valami nagyon nincsen rendben veled, és tudni akarom, hogy mi az.- Damien mélyen a szemembe nézett.

- Igazad van. Lebuktam. Tudni akarod miért voltam aznap este az erdőben? – vonta fel egyik fekete szemöldökét. – Mert szabadidőmben védtelen, félénk, piros kabátos lányokra vadászom. – mondta ravasz, féloldalas mosollyal, közben pedig a tekintete lesiklott a számra.

- Igazán? – tettem keresztbe a mellkasom előtt a kezemet és úgy döntöttem, bele megyek a játékba. – Akkor miért hagytál elmenekülni? - erre közelebb jött hozzám, annyira, hogy éreztem mentolos, esős illatát.

- Hidd el Piroska, ezt a kérdést már én is számtalanszor feltettem magamnak. – válaszolta. Nem ült gyilkos vigyor a száján, és a szeme nem villant fel ijesztő sárga fényben. De volt valami rezgés a hangjában, amitől legszívesebben egyenesen a rendőrségre futottam volna. Őszintének hangzott. Nagyot nyeltem. A szívem csak úgy kalapált. Egyre gyorsabban, és hangosabban. Megdörrent fölöttünk az ég, én pedig elszakítva a pillantásom Damien sárga tekintetétől, felnéztem. Sötét esőfelhők gyülekeztek csak úgy egyik percről a másikra, az éjsötét égen.

- Hát jó volt veled dumálni, de lekésem a buszomat. Mármint a lábbuszt. Úgyhogy viszlát Damien!

- A lábbuszt? Piroska ugye feltűnt, hogy nem Fornwallban vagyunk, hanem Noviban?  Fornwall innen húsz percre van. Busszal.

- Tökéletes, akkor megyek busszal.

- A legközelebbi busz három óra múlva indul.

- Jólvan nagyokos, akkor szerinted mit kellene csinálnom? – torpantam meg hirtelen és szembefordultam vele.

- Például beszállhatnál, és elvinnélek, mert ilyen rohadt jófej vagyok. – mutatott előttünk egy nagy, sötétkék Nissan terepjárója. A kerekei, de még az ajtaja és az oldala is mindenhol sáros volt.

- Miért ilyen sáros? –kérdeztem.

- Mert terepen voltam. – vonta meg a vállát. Fogalmam sem volt mit jelent az, hogy „terepen volt", de annyira nem is érdekelt. Nem akartam beszállni mellé. Csakhogy a fejem zúgott és néha szinte homályosan láttam.

- Na mi lesz már? – nézett rám Damien.

- Miből gondolod, hogy egy olyan kocsi mint én – mutattam magamra –beszáll egy olyan lányba, mint ez? – Damien ismét felvonta egyik szemöldökét aztán megrázta a fejét.

- Nézd, nem akarok erőszakos lenni, de tényleg muszáj lesz beszállnod, mert semmi szükségem rá, -hogy a nyakamra varrják az eltűnésedet, miután én voltam az utolsó, akivel láttak eljönni.

- Miért tűnnék el? – nyújtottam meg a középső szót.

- Azért Piroskám, mert egyrészt túlságosan rövid a szoknyád, másrészt nemcsak értelmetlenül beszélsz, de még a normális járás is nehezedre esik. Szinte még én is kísértést érzek, hogy elraboljalak olyan könnyű préda vagy. Na szállj be. – nyitotta ki előttem a terepjáró ajtaját.

- Olyan egy bosszantó alak vagy. – mondtam neki, mikor egy sóhajtás kíséretében elindultam a kitárt ajtó felé. Bizony, hogy bosszantó alak. Például, most hogy jobban megnézem, bosszantóan szép az arccsontja. Mintha valaki kőből faragta volna ki.

- Köszönöm. – villantott rám egoista vigyort.

- Nem dicséretnek szántam. – forgattam meg a szememet, és bevágtam az ajtót. Damien megkerülte a kocsit, majd beült mellém.

- Hova megyünk?

- Csak egy kicsit kocsikázni. – válaszolta titokzatosan, én pedig összeszűkített szemmel néztem rá. Kinéztem az ablakon, arra várva, mikor kezd esni az eső. De nem esett. Egészen addig nem szólaltam meg, amíg le nem ment az autó pályáról, és meg nem állt egy sziklás rész előtt. – Megjöttünk.

- Tessék? Hova?

- Mutatok valamit. – mondta, azzal kiszállt. Nagyot sóhajtottam és kiakartam kapcsolni a biztonsági övem, de valamiért nagyon is bonyolultnak tűnt ez a művelet. Mire kikapcsoltam, már Damien körbe ért, és kinyitotta előttem az ajtót. A kezét nyújtotta, de én nem fogadtam el.

- Egyedül is kitudok szállni, nem kell... - a lábam az ajtó oldalába akadt, nem tudtam időben megkapaszkodni. Kiestem a terepjáróból, egyenesen Damiannek ütközve, aki a hirtelen lendülettől hátra esett a földre, én pedig rá. A hatalmas mellkasán feküdtem, a szánkat csupán egy-két centi választotta el egymástól. Belenéztem a sárga szemekbe, amik szinte beszippantották a teljes lényemet.

- ...segítség. – fejeztem be suttogva a mondatot. Mindig oly magabiztosan csillogó szemei, most a számra siklottak, amitől zavarba jöttem és beleharaptam az ajkamba. Mintha alig hallható mély, torokhangot hallottam volna Damien felől, de nem voltam benne biztos. Rájöttem, hogy megakarom csókolni. És rájöttem, hogy tényleg részeg vagyok. Megköszörültem a torkomat, és felálltam izmos mellkasáról.

- Nos. Mi az, amit mutatni akartál? – Damien is felállt, a farmernadrágjába porolta le a kezét, majd előre sétált, megkerülve két fát, és leült a földre.

- Ezt. – mutatott előre, mire utánamentem, megkerülve a két fát és felnéztem.

- Váo. – mondtam szinte hangtalanul. Egy egész város terült el alattunk. A sötétségben száz meg száz fény pislákolt, az égen a csillagok ragyogták körbe a holdat. Leültem Damien mellé. – Ez nagyon szép. – mondtam ki, amit gondoltam, és értetlenül Damienre meredtem. – Miért hoztál ide? – mert hát valljuk be. Ez már majdnem romantikus. A romantikus lett volna a leges legutolsó dolog, amit Damien tulajdonsági listájára írok. Az elsők között lett volna a: kommunikáció képtelen, félelmetes, bunkó, és hihetetlenül magabiztos jelző.

- Mert megakarlak ismerni. – mondta egy pár másodperc hallgatás után. Azt hittem rosszul hallok. – Együtt dolgozunk, de semmit nem tudok rólad.

- Nos, én sem tudok rólad semmit, úgyhogy...

- Íme az ajánlatom. Kérdezek valamit rólad, és ha válaszolsz, én is elárulok magamról valamit. – hmm... ez érdekes.

- Legyen. –egyeztem bele.

- Jólvan. – dőlt hátra, mindkét tenyerével megtámasztva magát. – Mi a kedvenc hobbid? – ez könnyű.

- Az olvasás. – feleltem.

- Miket szoktál olvasni?

- Ez már a második kérdés.

- Igaz. – bólintott beismerve.

- Én jövök. – húztam törökülésbe a lábamat. Ránéztem. Néztem férfias arccsontját, intelligens, sárga szemeit, kócos fekete haját, széles vállát. – Hány éves vagy?

- Tizenkilenc. – gondoltam én hogy idősebb.

- Hát az meg hogy lehetséges?

- Két évet kihagytam... egészségügyi okok miatt. – okéé, ezt akkor nem firtatjuk. – De ez már két kérdés volt. Én akkor most kettőt kérdezek. – vigyorodott el.

- Jogos. – bólintottam.

- Szóval mit szeretsz olvasni? – nagyot ásítottam. Kezdtem álmos lenni.

- Mindenfélét. Akció, kaland, sci-fi, tényleg bármi jöhet. De azért legyen benne romantika.

- Hmm. – úgy tűnt, nincs megelégedve a válaszommal. Bár nem értettem miért, hiszen mit várt? Könyvcímeket kellett volna sorolnom neki?

- Van valami, amihez kiemelkedő tehetséged van? – Öhm...nincs.

- Hát kiemelkedően sokat tudok enni. – válaszoltam.

- Nem így értettem. – nevetett fel halkan. Persze, hogy nem így értette.

- Azt hiszem nem. Sajnos túl átlagos vagyok. – rám nézett, nem tudtam megmagyarázni a szemében felvillanó érzelmet. Újabbat ásítottam. Egek, de befeküdnék most az ágyamba.

- Te jössz. – mondta aztán Damien.

- Miért bújsz el folyton a csuklya alá? Miért takarod el a szemed?

- Talán tetszenek a szemeim? – húzódott a szája pimasz mosolyra.

- Ez nem válasz a kérdésemre.

- Azt hiszem azért mert így minden egyszerűbb. – válaszolta egy percnyi csend után. Összevontam a szemöldököm. Hát ezt meg hogy érti? Hogy lehetne minden egyszerűbb? Gondolkodtam volna még a válaszán, ha nem küzdöttem volna az álmossággal. Újra ásítottam, ám ezúttal nem tudtam magam tartani. Damien vállára hajtottam a fejemet.

- Piroska? Hazavigyelek?

- Nem. – feleltem csukott szemmel. – Vissza kell mennünk. Vissza... Lucyért. Vele jöttem ide. Azért mert ma van... a szülinapom. – mondtam félbeszakítva a mondatot egy újabb ásítással. Még mintha hallottam volna, ahogy Damien azt mondja „Boldog szülinapot", de aztán magába szippantott a sötétség.